AMIÉRT A HARANG
SZÓLT!
Amikor a modern tömegtájékoztatás
még nem létezett, a hírek, a nagyvilág eseményei nagyon lassan jutottak el a
lakossághoz.
Egy település életében, ahogy ez
Soroksáron is történt, elsődleges a szóban történő tájékoztatás, tájékozódás
volt. A település úgynevezett kidoboló embereket alkalmazott, akik a községi
tanács döntéseit, a fontos közösségi információkat hirdették a népnek.
Soroksáron 1894-től két kidoboló működött, egy az alvégen, egy pedig a
felvégen.
Ma már szinte fel sem figyelünk a
harangszóra, de valamikor – szinte napjainkig – a helyi tájékoztatás fontos
eszköze volt a harangozás. A mindenkori harangozó elismert, és köztiszteletnek
örvendő személy volt. Az utolsó soroksári harangozó Heim Józsi bácsi volt,
haláláig. A család tagjai ma is közöttünk élnek. Természetesen nem automatika
működtette a gépezetet, mint manapság. Minden alkalommal fel kellett mászni a
templom tornyába vezető hosszú csigalépcsőkön a harangokhoz. 1944-ig normál
esetben reggel 5 órakor volt az első harangozás. Az esti harangozás György
naptól (április 24.) 20 órakor, Mihály naptól (szeptember 29.) pedig 19 órakor
volt. Alkalmanként 3x30 húzást kellett végezni a nagyharanggal, és az esti
harangszó után még a kisharanggal 80-at kongattak az elhunyt lelkekért.
Húshagyó kedden éjfélkor 80 kongatás jelezte mindenki számára a nagyböjti
időszak kezdetét. Csütörtökönként a középső haranggal 50-et kongattak, jelezvén
Krisztus Urunk kínszenvedésének kezdetét. Minden pénteken 11 órakor 50 húzás
történt a nagyharanggal, Jézus Krisztus keresztre feszítésére emlékeztetvén. A
déli harangszó – országosan – egyrészt a nándorfehérvári győzelem emlékére,
másrészt a nap felére, az ebédidő kezdetére hívta fel a figyelmet. A szentmisék
kezdetére úgynevezett összeharangozás figyelmeztetett, ekkor mindhárom harang
megszólalt. Ha a települést valami baj érte, a harangokat félreverték, ami azt
jelentette, hogy a harangnyelv csak egy oldalon ütötte a harangtestet.
Soroksáron is, a XVIII.-XIX. században többször előfordult nagyobb tűzvész,
amit a félrevert harangok jeleztek. Ha valaki végleg eltávozott közülünk, akkor
megszólalt a legkisebb, a lélekharang. Ha nő halt meg, 2x50-et húztak, ha férfi
volt az elhunyt, akkor 3x40-et.
Mindebből láthatjuk, hogy a helyi
közösség számára nagy jelentőséggel bírt a tájékoztatásban a harangszó. Aki
itthon volt Soroksáron, mindenki értette a szavát.
Fuchs Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése