A NAGYI KENYERE
Évszázadokon keresztül – rengeteg
egyéb mellett – a kenyérsütés is a családanya, vagy a nagymama feladatai közé
tartozott. A mi családunkban a Nagymama
dagasztotta a kenyeret, heti rendszerességgel. Kíváncsi, érdeklődő
kisgyerekként állandóan a konyhában sertepertéltem a Nagyi körül. Ő felügyelt
rám - míg a szüleim dolgoztak -, és így elleshettem többek között, a
kenyérdagasztás technikáját is.
Nagy éléskamránk volt, benne –
egyebek mellett – egy három osztatú lisztesládával, amelyben legalább másfél
mázsa különböző minőségű lisztet tároltunk. Minden szerdán a Nagymama kimért a
ládából kb. 6 kiló lisztet a dagasztóteknőbe, majd a közepébe, egy kis
mélyedésbe beleöntötte a langyos vízzel felhígított kovászt. A kovász az előző
heti kenyértészta egy bögrébe félretett darabja volt, amit a konyhaszekrényben
tárolt egy hétig, a következő dagasztásig. Csütörtökön néhány szem krumplit
megfőzött, majd rátörte a lisztre. Némi sózás után kezdődött az igazi kemény,
fárasztó munka, a dagasztás. Addig kellett a tésztát gyúrni, amíg az hólyagot
nem vetett, illetve elvált a teknő falától. Amikor a Nagymama úgy ítélte, hogy
elkészült a nem túl kemény, nem túl laza kenyértészta, betakarta, és kelni
hagyta néhány órán át. Kelés után kettéválasztotta a tésztát, újra átgyúrta,
majd a két hosszúkás, fonott kenyérkosárba kenyérruhát tett, belisztezte, és
beléhelyezte a tésztákat. A jövő heti sütéshez természetesen egy bögrényi
tésztát újra félretett a konyhaszekrénybe.
Mivel Soroksáron nem volt
jellemző a saját kemence – kivéve természetesen a pékeket, akikből volt
bőségesen, különösen a háború előtt -, bérsütésre mi is a pékhez jártunk. Az
50-es évek végétől már csak két pékség működött: a Latosinszky és a Werbovszky a
Fő utcán (jelenleg Grassalkovich út). A
Vecsés utcában laktunk ekkor, így hozzánk ez utóbbi volt közelebb. Én 8-10 évesen tehát ide vittem a kenyerünket
süttetni, át a HÉV síneken a Fő utca túloldalára (mivel akkoriban még nem volt
felüljáró, a forgalom pedig igen gyér volt, és át lehetett járni a síneken). A
kellemesen meleg teremben a fehér trikóban, fehér nadrágban dolgozó péklegény
átvette a két kosaramat, majd néhány lépcsőn lement a kemence szájához. A
kenyereket egyenként ráborította a péklapátra, újraformálta, majd egy vizes
kefével átsimította őket, és egy késsel két bemetszést ejtett a tetejükön.
Ezután egy kenyérazonosító számot adott nekem, és ugyanazt a számot nyomta a
kenyerekre is. Majd kinyitotta a kemenceajtót, és bevetette a kenyereket. Kb.
két óra múlva mentem a kisült, még langyos, illatozó gyönyörű kenyerekért. Alig
vártam, hogy hazaérjek, és a Nagyi megszegje a kenyeret, és sarkát zsírral
megkenve átadja nekem fáradozásom jutalmaként. Megszegés előtt természetesen
soha nem felejtette el a kés hegyével három keresztet húzni a kenyér aljára –
az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Maradék, kidobott kenyér ekkoriban
elképzelhetetlen volt. Ezeknek a réges-régi kenyereknek az ízét–zamatát még
hosszú évtizedek múltán is az érzékeimben őrzöm.
Fuchs Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése