A II. Világháborút követő
időszakban sokan – még a magyar szellemi, kulturális élet több kimagasló
egyénisége is – német-bérencnek, fasisztának titulálták a magyarországi
svábságot. A Kádár-korszak hivatalos történelem tanítása, állásfoglalása is
megbélyegezte a hazai németséget, holott számtalan példa bizonyítja
hazaszeretetüket.
A következőkben, kifejezetten
soroksári eseményeken, tényeken, saját családi példákon keresztül szeretném
cáfolni a fent említett – sokszor még napjainkban is meglévő – megbélyegző
hazugságot.
A törökök XVII. század végi
fokozatos kivonulását követően Magyarország jelentős része lakatlan pusztaság
volt. A korábbi térképeken jelzett Soroksár település is eltűnt, területe
lakatlanná vált. A hely Pesthez való közelsége, a Duna, továbbá kiváló
mezőgazdasági adottságai ugyanakkor vonzóak voltak az itt letelepedni
szándékozóknak. Nyilván nem véletlenül lett kedves betelepülő helye az
elsősorban délnyugat Németországból (a mai Baden-Württemberg tartomány
területéről), főleg a Dunán, tutajokon érkező sváb és frankszármazású
telepeseknek. Soroksár tehát – más magyarországi helyekhez hasonlatosan –
szorgalmas, élelmes földművelőkkel és iparosokkal lakottan újra felkerült a térképekre,
és soha nem látott fejlődésnek indult a XVIII. Század második felétől. A
szorgalmas soroksári svábok (ahogyan általánosságban a mai napig is nevezik a
helyi németséget) a XIX. századra országosan ismertté, elismertté tették
Soroksár nevét jó minőségű, kiváló termékeikkel, amelyek elsősorban a pesti
piacok, vásárok kedvencei voltak. A módosabbak lovas kocsin, a szegényebbek
gyalog vitték a Ferencvárosba, vagy még távolabb termékeiket, terményeiket. Az
akkori Pest és Buda, valamint a környező települések lakossága zömében
németajkú volt, így nem kis dicsőség Soroksár számára, hogy kiváló minőségű
áruinak köszönhetően még a többi németajkú település közül is a legismertebbé
vált. Aki pedig kiváló árut készít, az a
haza javát is szolgálja. Az 1838. márciusi nagy pesti árvíz pusztításait
követően Soroksár lakossága összefogva jelentős segítséget nyújtott a szenvedő
Pest polgárainak. (Egyik üknagyapám olyan nagy mennyiségű gabonát ajándékozott
a károsultaknak, hogy V. Ferdinánd császár és király magas kitüntetést
adományozott neki.)
1848-ban, a Magyar
Szabadságharcban újra bizonyítottuk a Magyar Hazához való tartozásunkat,
hűségünket, hiszen a Soroksáron állomásozó magyar honvéd csapatokat bőséges
ellátmányban részesítették őseink. Ami azonban még ennél is fontosabb: Soroksár
sváb polgárai több Nemzetőrt állítottak ki, mint az összes többi Pest- és Buda
környéki németajkú település együttvéve. Mi ez, ha nem a Magyar Hazához való
hűség egyértelmű bizonyítéka. (Nem mellékesen: a Magyar Szabadságharc hős tábornokainak,
tisztjeinek legtöbbje sváb, német vagy osztrák származású volt, tehát
németajkú.)
Az I. Világháború idején is
bizonyítottuk hazaszeretetünket, majd 10 év múlva, 1928-ban a Hősök Terén
felállított Nemzeti Emlékművünkön Soroksár népe egyértelműen hitet tett a
Magyar Nemzettel való teljes azonosulásáról. 1940-ben pedig (a II. Világháború
alatt, ráadásul német szövetségben!) a soroksári városvezetés egyhangúlag
elhatárolódott a német kisebbségi önkormányzat létrehozásától! „Hálából”
1945-46-ban Soroksárról hurcolták el kényszermunkára, vagy telepítették ki a
legtöbb németajkú polgárt, a lakosság mintegy felét!
A Soroksárt 1946-ban
marhavagonokban elhagyni kényszerülő szorgalmas, hazájukhoz hű soroksári német ajkú polgárok ezrei a vagonok oldalára magyarul felírva búcsúztak el az
„Édes Hazától”. A még Németországban élő öregek a mai napig nem értik, miért
„dobták” ki őket szeretett otthonukból, és ugyan megbocsátottak, de felejteni
nem tudnak.
A német csapatok 1944-ik évi
bevonulásakor Édesapám gyerekként nézte az iskola ablakából a vonuló tankokat,
majd a tanára megpofozta, mondván: Magyar gyerek nem bámulja a megszálló
idegeneket. Nagyapámat Drexler Antalt, miután hazaengedték az internáló
táborból, nagyanyám, Holbig Rozina azzal fogadta, hogy utolsó, még megmaradt
ékszereivel lefizette a pályaudvar állomásfőnökét, hogy három gyerekükkel
feljussanak egy Németországba induló vonatra. Ekkor Nagyapám, akit a hazája új
vezetése csak meghurcolt, vagyonától megfosztott és megalázott, azt mondta:
„Nekünk a nevünk ugyan német, de a Hazánk Magyarország. Itt maradunk.” Sose
felejtem el azt az 1848-as soroksári sváb nótát, amit Nagyanyám tanított:
„Soroksáron de megnyílt az a csárta,
Ajtajápan nemzeti kokárta.
Aki nem tud ungáris spreholni,
Annak nem lesz csárta tyere pe.
Aki nem tud matyarul peszélni,
Annak nem lesz csárta tyere pe!”
Lehet ennél szebben, kedvesebben
szeretni a Hazát?
Unyi János Antal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése